repcsi.hu

Reggel komótosan láttunk neki a pakolásnak és az indulásnak. Utolsó napjához érkezett a Darwin és környéke kirándulásunk. Nem akaródzott menni, élveztük a korábbi napokat, nehéz szívvel indultunk hát el.

Elsőként egy közeli ón bányába látogattunk el. A bányát 1906-ban alapította egy angol és egy aboriginál úriember és egészen 1955-ig üzemelt. Egyszerre kb 10-15 embernek adott munkát és otthont, de a legnagyobb populációja 60 fő volt. Leginkább brittek és aboriginálok bányásztak itt, míg a helyi nők mosták és ülepítették az ónt a kövek közül. Esős évszakban az itt élők és dolgozók gyakorta csak magukra számíthattak, mivel az áradások és földcsuszamlások miatt teljesen el lettek zárva hónapokra a külvilágtól. A bánya romjait és megmaradt gépeit ma is meg lehet tekinteni eredeti környezetében.

A bánya után a népszerű Wangi vízeséshez mentünk el. Mivel még reggel volt, ezért a tömeg még nem érkezett meg. De később mikor már elfele jöttünk szépen betelt azért a parkoló. Könnyű megközelíthetősége és kiépítettsége miatt elég sokan látogatnak el ide, szinte kötelező darabja a Litchfield parknak. Elég nagy tóról van szó, szóval kényelmesen el lehet benne férni egy fürdőzésre, de aki nem szereti a vizi életet az körbe és fel is sétálhat a vízesés tetejéhez is.

Mi inkább egy csendesebb és érdekesbbnek ígérkező helyet néztünk egy kis fürdőzésre, így elkanyarodtunk a Buley Rockhole nevü helyre. Itt egy sorozat vízesést találtunk csorgadozni le a domboldalban. Lenyűgöző volt a hely, de első ránézésre kicsit sekélynek találtuk. Aztán belemásztunk és rájöttünk, hogy bizony egy-egy kőlépcsőt a víz annyira kivájt, hogy a lábunk se ért le benne. Így aki csobbanasára vágyott az nyugodtan tudott a medencékben csobbani, de aki csak pancsolni akart az a párkányokon egyensúlyozott végig.

Nagyon élveztük a nomád életet, melyhez az Northern Territory tökéletes környezetet biztosít. Több hónapja úton lévő utazókkal is találkoztunk, akiket mi is nagyon irigyeltünk.

További képek a Gallériában!

Nem volt túl nyugodt esténk Pine Creek-ben, mert a helyi lakosok kicsit balhéztak a közeli parkban. Volt egy kis ijedtség a zuhanyzóban is, mert összetalálkoztunk életünk első óriásvarangyával (cane toad). Először egy jó nagy darab kőnek néztük (kb 20 cm), nem értettük hogy került a zuhanytálcába, aztán megmozdult. Így reggel kicsit kómásan vágtunk neki az útnak a Litchfield Park felé.

Első megállónk Adelaide River falucska volt. Szintén egy egyutcás településről van szó, ahol fennen hírdetik, hogy a helyi vegyesboltban minden kapható. Arról nem szól a fáma, hogy ez a vegyesbolt bizony 30nm csak, de tényleg a plafonig be van polcozva a helyiség.

Második megállónk már sokkal érdekesebb volt, egy melegvizű forrásnál némi földutas zötykölődés után. A hely neve Douglas forrás. Aboriginál földön fekszik, és a Wagiman törzs nő tagjainak szent helye. Évente pár nővé avatás alkalmával a park le van zárva és fokozottan kérik a látogatókat, hogy a szent helyet tiszteljék meg azzal, hogy távol maradnak tőle. Amúgy ne kiépített hévizi medencéket képzeljünk el, hanem egy folyócskát, magát a Douglas folyót a hideg vizével és akörül egy kisebb csermelyt, ami a több helyen feltörő melegvizes forrás. A kettő egybefolyik bizonyos pontokon, ott lehet megfürödni benne. Eléggé sekély vizü, kb lábszárig-térdig ér a legtöbb helyen, de bentebb az erdő mélyén található egy kisebb természetes medence is, ahol már kényelmesen lehet fürdőzni is. A forrás több ponton bugyborékol fel a mederben, és annyira meleg, hogy a lábunkat se tudtuk belelógatni. Fokozottan kell figyelni arra, hogy nehogy megégesse magát az odalátogató. Ahol keveredik a hideg folyóval a forrás vize, ott már egy igen kellemes meleg fürdővizet találunk (35-37 fokos). Ismét csak elámultunk a hely érintetlenségén, azon, hogy itt egy ilyen lehetőséget senki se akar kiaknázni, hanem hagyják, hogy a természet tegye a dolgát.

Végül a Litchfield Park bejáratánál Batchelor városkában is nyújtóztunk egyet. Ez igazából egy üdülőfalu a maga minden előnyével és hátrányával is. Aki a kényelmes nyaralást és a szórakoztatást keresi itt megtalálja, aki a természet miatt jött, az itt csak megtankol és tovább is áll. Mi is így tettünk, robogtunk tovább a park felé.

Már korábban kinéztük a Magnetic termeszvárakat a parkban, mint látnivalót, úgyhogy ennél is indítottuk a felfedezését. Mind a Kakadu park, mind a Litchfield park bővelkedik termeszvárakban, nem kevesük embermagasságúra épült a termeszek által. De ilyen magnetic termeszvárakat csak itt lehet látni. Úgy néznek ki, mintha sírok, fejfák lennének. Mindegyik egy irányba is néz a nap járásának megfelelően. Eléggé misztikusra alakítják a tájat.

A termeszvárak mellett igen népszerű, csak terepjáróknak való hely a Lost City nevű sziklaformációk is. Kb 10 km-es zötykölődés árán lehet elérni, de mindenképpen érdemes megtenni az utat érte. Több millió éves mészkő formációk között lehet bóklászni és felfedezni a különböző rétegződéseket és belelátni némelyikbe valamilyen formát, alakzatot. A sétaút a hely körül kb félórás, de még fél óra után is fedez fel az ember mindig valami újat.

Innen már visszafele haladtunk a parkban, mert ideje volt lassan esti szállás után nézni. Annyi időnk azért még maradt, hogy megálljunk egy kellemes pancsolásra a Florence vízesésnél is. A hely gyönyörű volt, és a vízesés lábánál volt lehetőségünk megmártózni is. Az azonban hamar egyértelművé vált, hogy a tavacskában bizony halak is élnek, amik előszeretettel csipegetik az ember lábáról a bőrt. Mi ezt nem igazán élveztük, így elég hamar továbbálltunk a kempingek felé. Kettőből lehetett választani, de mivel áram egyikben sincs, érdemes jóval sötétedés előtt érkezni. A 4wd-s kemping, ami ugyan igazán természetközeli volt és csendes, nem ütötte meg a minimális komfortszintünket se, nem rendelkezett ugyanis zuhanyzóval. Így átnyergeltünk a 2wd-osba, ami szintén egy csendes hely volt. Este csak egy-két wallaby zörgött a bokrok aljában.

További képek a Gallériában!

Elérkezett az a nap is, amikor végigértünk a parkon és már csak pár apróság maradt látnivalónak. Reggel nem nagyon siettünk, kihasználtuk a Cooinda-i kemping nyújtotta lehetőségeket és mostunk egy adag ruhát is. A napon seperc alatt meg is száradtak.

Útközben egy kis lábnyújtóztatásnak megálltunk a Bukbukluk kilátónál. A hely nem igen volt érdekes, kilátni se volt igazából mire. Szóval pont arra volt jó, hogy kicsit megállt az ember útközben, és nevetett egyet a hely nevén. (tessék megpróbálni többször is kimondani egymás után: Bukbukluk lookout)

Innen már egyenes út vezetett Gunlom-ba. Ez a szakasz is egy 37 km-es kavicsos úttal indult. Sokan bejöttek sima kocsival is, de ehhez azért kell egy adag “nem sajnálom a kocsit” érzés is, mert igencsak zötyögős volt a hely.

Gunlom egyébként elég jól ki van építve. Hatalmas kempingje van és rendelkezik egy kis büfével is, sőt van egy szabadtéri mozija is. Mondjuk ennyi a jól kiépítés, a többi helyhez képest jól kiépített. Három látványossága van. Az egyik a tó, amibe egy vízesés csobog le, a másik a vízesés felülről, a harmadik meg egy túraútvonal a patak partjára. Mi ez utóbbival kezdtük.

Rekkenő hőségben, az alig fás erdősségen keresztülvágtattunk. Az első meglepetés akkor ért minket mikor rájöttünk, hogy az egyik kis patakon úgy keltünk át hogy észre se vettük. Ki volt már száradva. Aztán a patak partján se sokmindent lehetett látni, víz még mondjuk volt benne legalább. Csalódás volt, a szúnyogok is szívták a vérünket. Aztán visszafele csak történt valami, ami miatt mégis megérte a gyaloglást. Láttunk ugyanis egy fehérhasú rétisas párt a távolban. Üldögéltek egy fa tetején. Csodálatos dolog látni ilyen lényeket a természetes közegükben!

Következő látnivalónak a tavat néztük meg. Fürödtek benne páran, ez nem krokodilos víz  már. Az utikönyv szerint könnyen zsúfolttá válhat a hely, habár tekintélyes méretű a tó. Ottjártunkkor alig 4-5-en lehettek benne.  Mi mégis úgy döntöttünk, hogy a hőség ellenére inkább a vízesés tetejénél mártózunk meg. Oda csupán csak 900m az út, de az nyílegyenesen felfelé. Ez pár embert el is kedvtelenít és visszafordulnak félúton. Pedig a pazar kilátásért és a fent lévő természetes kőmedencékért megéri felmászni a vízesés tetejéhez! Innivaló vizet azért vigyünk magunkkal bőségesen, a ráérősek elemózsiát is.

Fent aztán jópár üresen árválkodó medence fogadott minket. Gyorsan bele is csobbantunk az elsőbe. Később vettük csak észre, hogy nem is üres. A hely birtokosa éppen napozott egy közeli sziklán, egy egyméteres Mertens varánusz képében. Nem igen zavarta a jelenlétünk amúgy.

Ezek a víz által kivájt medencék amúgy nem túl mélyek, inkább csak pancsikolásra valóak, meg arra hogy az ember élvezze a csodás tájat fentről. Mindenképpen érdemes ide ellátogatni és kinyújtozni kicsit!

Az estét Pine Creekben töltöttük. A térkép szerint ez egy nagyobb település, de igazság szerint 1 főutcából és pár mellékútból állt. A hely vegyesboltja se túl nagy. Nem volt egy érdekes hely, de a kemping mivel öntözött hely volt, ezért szépen virágzottak a fák és ennek köszönhetően rengeteg madár tette tiszteletét.

További képek a Gallériában!

Mivel az estét a Cooinda-i kempingben töltöttük, ami a környék legjobban kiépített helye, és egyben a legforgalmasabb is, jól kipihentük magunkat és a kocsi akkumulátorait is feltöltöttük. Másnapra pedig két híres vízesést néztük ki kirándulási célpontnak.

A vízesésekről tudni kell, hogy csak száraz évszakban közelíthetőek meg úton, igaz, ilyenkor a vízhozamuk is jóval kisebb. Esős évszakban viszont nagy csobogó vízesést lehet megcsodálni, de csak helikopteres túráról. Az út a vízesésekhez 50 km-es döngölt földúttal indult. Hol jobban lehetett haladni, hol rosszabbul, de a négykerékmeghajtás az természetesen kellett. Aki nem rendelkezik ilyennel az befizethet egy 4WD buszos túrára, elég népszerűek a környéken. Márcsak azért is, mert az 50 km-es kezdés még csak az út legkönnyebb szakasza! Utána jött csak az igazi kaland, amihez nem árt némi vezetési tapasztalat sem.

A következő szakasz a Twin vízeséshez csak 10 km, egynyomtávos út, és a haladási sebességünk sem volt sokkal több 10-nél. Ugyanis először jöttek a buckák, amik kicsit meghintáztatták a kocsit, majd következett egy pár km-es igazi süppedős homokdűnés szakasz. Ezt néha váltotta pár vízátfolyás, egy folyón való átkelés és némi kavicsos-sáros talaj is. De csak a végére értünk ennek a 10 km-nek is, igazi kaland volt, szó se róla!

Eleinte veszettül kapaszkodtam, Tekinek helyzeti előnye volt ő a kormányt markolta ugyanis, de később már jókat röhögtünk amikor csak úgy emelkedett a magasba a kocsi orra.

A vízeséshez pont egy kisebb túristacsoporttal egyszerre érkeztünk, így nem kellett sokat várni arra, hogy a révész megérkezzen a hajójával amivel a vízeséshez lehet eljutni. Ugyanis a földút csak a patak széléig vezet, utána már csak vízen közelíthető meg a hely. Van lehetőség amúgy a vízesés megmászására is, mi is gondolkoztunk rajta, de mikor láttuk és mondták a tapasztalt túravezetők, hogy ugyan csak 6 km-es szakasz egyirányban de érdemes 3-4 órával számolni rá, mert annyira meredek és nehéz terep, akkor megfutamodtunk a kihívástól. Időnk se volt egy ilyenbe belevágni. Amúgy aki felmászik annak tudnia kell, hogy a vízesést fentről pont nem lehet látni, ugyanis a víz a sziklákból folyik ki. Valahogy úgy magyarázták, hogy igazából itt nincs is folyó, csak az esős évszakban a kövek annyira megszívják magukat vízzel, hogy a száraz évszakban is csordogál a kövek közül ki, és így vízeséseket képez. A hajózás közben a révész mesélt érdekes dolgokat, mint például azt, hogy a vízszint az esős évszakban 8 méterrel magasabb és ezért megközelíthetetlen a hely, vagy hogy a környező vizekben nem igen van krokodil, de neki el kell mondania, hogy előfordulhatnak és ezért nem javasolt a fürdőzés. Láttunk pár telepített csapdát is, amit minden szezonban kitesznek, de üresek voltak.

A hajózás után jött egy kb fél km-es köveken való mászás, míg végül elértük a Twin vízesés alját. A sok-sok kő közül egyszercsak előbukkant egy fehérhomokos part és egy hatalmas sziklafal, amiről a víz csobogott le. Megfogó volt a hely érintetlensége és szépsége.

Következő utunk a Jim-Jim vízeséshez vezetett. Ez a másik nagy látványosság a Kakadu Parkban. Itt is következett egy kis sziklamászás és köveken való átbukdácsolás. A túraút eleje igen szerényen indult.  Itt össze is találkoztunk egy idősebb túristákból álló csoporttal, akik a nyelvüket lógatták és mondták, hogy kitartás, a látványért megéri mászni a kavicsokon. Nem igazán értettük, mire gondolnak, hiszen nekünk elég könnyűnek tűnt a terep. Nah ezután jött csak az igazi túra része az útnak! Embermagasságú kövekre kellett le-fel kapaszkodni, míg végül elértünk egy tavacskát.

Annyira meleg volt, hogy itt gyorsan meg is mártóztunk. Bár a park elején ki van írva, hogy előfordulhatnak itt is krokodilok, gyakorlatilag egy egyméter mély kisebb medence volt a tavacska, kizárt, hogy krokodil lakott volna benne. Rajtunk kívül amúgy voltak benne még páran.
Utána úgy ahogy kiléptünk a vízből továbbmásztunk a köveken, míg végül elértük a vízesés alját is. Itt már jóval többen fürödtek a tavacskában, de itt nem volt már homokos part és a vízesés is csak vékonyan csordogált le a sziklafalon.

További képek a Gallériában!

A Kakadu park nemcsak természeti kincseivel kápráztatja el az odalátogatókat, hanem igen jelentős emlékeket hordoz magában az aboriginál kultúráról és történelemről is. Ennek köszönhetően vált a Világörökség részévé. Tudnunk kell azonban, hogy a Kakadu park is az őslakosok földje,  mint az Arnhem Föld, de a park üzemeltetését megosztják az ausztrál állammal, így túristák által is látogatható maradt.

Három jelentős aboriginál sziklarajzokat rejtő hely található a park területén: Az első Ubirr, amiről már korábban beszámoltunk. A másik kettő pedig Nourlangie és Nanguluwur. A sziklarajzok általában a táplálékokat, vadászatokat és a törzs életét ábrázolják.

Nourlangie elég népszerű hely, személyautóval is elérhető és jól ki van építve. Még kerekesszékesek által is látogatható a legtöbb sziklarajz. Az egyik legnépszerűbb sziklamenedék és rajzcsoport az itt találhatóak közül a Anbangbang menedék. A kutatók legalább 20.000 évesre becsülik a hely eredetét, de könnyen lehet hogy már 60.000 évvel ezelőtt is menedékként szolgáltak ezek a sziklák. A pontos kormeghatározást az teszi nehézkessé, hogy ezek a helyek folyamatosan használatban voltak az őslakosok által és egymás rajzait újrarajzolták, illetve felülrajzolták a sajátjaikkal. A menedék falán a rajzok egy mondát ábrázolnak.

Nanguluwur viszont csak négykerékmeghajtású kocsival és némi séta árán közelíthető meg. Jóval csendesebb, túristák által kevésbé felkapott hely. Nekünk ez jobban is tetszett, több időt el lehetett tölteni egy-egy rajznál és elgondolkozni azon, hogy azok a népcsoportok, akik itt jártak 20-60 ezer évvel ezelőtt még ma is ezen a földrészen élnek és a mai napig őrzik a törzsi kultúrákat. Ezt mi nagyon misztikusnak találtuk.
Amúgy a  hely egyik népszerű sziklarajza egy kétárbócos hajó vasmacskával. Feltehetőleg a gyarmatosító britteket vagy hollandokat látták az őslakosok a partoknál. De igen érdekes megfigyelni a kezeket ábrázoló rajzokat is. Minden kéz könyékig van megrajzolva és mindegyiket díszíti valami. Az őslakosok között nem volt sose jellemző az ilyen jellegű testfestés, ezért a kutatók azt feltételezik, hogy ugyancsak a gyarmatosítás idejéből származnak ezek a rajzok és feltehetően az angol kisasszonyok csipkekesztyűs kezeit ábrázolják.

A sok sziklarajz után érdemes felkapaszkodni a Mirrai kilátóba is. Csak 4 km oda-vissza és szinte csak felfelé kell kapaszkodni, de a látványért megéri. Be lehet látni az egész Arnhem Föld fennsíkját.

További képek a Gallériában!